B. N. Toler - Lélekvesztők

B. N. Toler
Lélekvesztők

Fülszöveg

Hat ​évvel ezelőtt egy tragikus baleset megváltoztatta az életem. Örökre.

Charlotte a nevem, de általában Charnak hívnak. És van egy különleges képességem: tudok a holtakkal beszélni. Látom azokat a lelkeket, akik nem tudnak átkelni, mert valamilyen elvarratlan szál még itt tartja őket. Fáradhatatlanul segítettem nekik, de ennek az volt az ára, hogy feladtam a saját életem. Végül pénz, otthon és remény nélkül már csak egy megoldást találtam.

De abban a pillanatban, ahogy a halálba ugrottam volna, Ike McDermott megmentett. Ez a jóképű katona megmosolyogtat és felvidít mindenkit. Kedves és gyengéd. És nem él. Megállapodást kötöttünk. Segít nekem otthont és munkát találni, ha én is segítek neki. Az ő lezáratlan ügye az ikertestvére. George szétesett Ike halála óta, aki addig nem bír békében átkelni, amíg a bátyja élete egyenesbe nem kerül.

Amikor beleegyeztem az alkuba, fogalmam sem volt, hogy bele fogok szeretni mindkettejükbe. Márpedig azzal, ha megmentem George-ot, el kell engednem Ike-ot.

De hogyan mondhatnék le a szívem feléről?

Véleményem

Meggyőződésem volt, hogy ez a történet nagyon megérint majd, csak úgy, mint a legtöbb olvasót. Azt hittem, hogy ez egy elgondolkodtató, érzelmes és drámai regény, hiszen a molyos értékelések is ezt tükrözik, ahol máig is 93%-on áll a könyv értékelése. Bár, lehet, hogy nem sokáig, ugyanis erre a regényre két csillagnál többet, ha akarnék, se tudnék adni. Sajnos nagyon mellélőttem ezzel a választással, bár a borítót változatlanul gyönyörűnek tartom. Lássuk akkor, mit is tartogat és hol is siklott félre a Lélekvesztők című történet.  

Röviden és tömören a történet egy huszonéves lány, Charlotte köré épül, aki látja a holtakat. Vagyis azokat a lelkeket, akiket valamilyen elvarratlan szál köt még a földi léthez, vagyis egy úgynevezett köztes síkon ragadtak. Charlotte „képessége” száműzte őt otthonról, és már évek óta magányosan vándorol, miközben kósza lelkeknek segít elrendezni ügyeiket, hogy azok végre békében átkelhessenek a túlvilágra. Egy félresiklott este alkalmával találkozik Ike-kal, a jóképű, ámde halott katonával, akivel kölcsönösen segítenek egymásnak: Ike lakhatást és munkát szerez a lánynak, akinek cserébe segítenie kell Geroge-on, Ike ikertestvérén.

saját szerkesztés

Először is kezdjük a karakterisztikával, ami nálam sorsdöntő egy-egy regénynél. A főszereplők unalmas és idegesítően tipikus karakterek. Charlotte-ot megviselte az évek óta tartó magány, de azt kell mondanom, hogy nem tudtam sajnálni. Színtelen és jellemtelen karakternek tűnt a szememben, egy jelző sem jut eszembe, amivel körülírhatnám a személyiségét. Ettől függetlenül, természetesen, az ikerpár szinte azonnal beleszeret. Mit szeretnek ebben a lányban? Ja igen, megvan. A bombázó testét, a kerek fenekét és a formás melleit, amit a regény férfi tagjai minden alkalommal nyálcsorgatva figyelnek. De emberek! Többször le van írva, hogy alig eszik, alig iszik, szinte alig él szerencsétlen, de jó teste van? Nem tudom, az étkezési szokásaiból és az életviteléből kiindulva előttem inkább egy vézna lány képe jelenik meg.

És akkor nézzük az ikerpárt. Ike közvetlen, humoros és csibészes. Pont olyan, akire Charlotte-nak szüksége van, hogy kihúzza az érzelmi árokból. És persze jóképű, izmos, széles vállú. George már más tészta, ugyanis vele először meggyűlik a lány baja. Bizalmatlan és kissé komor, viszont szintén nagydarab, izmos és ettől fogva vonzó férfi. Na, és akkor még legalább két olyan férfi karaktert tudnék ide sorolni, akikre hasonló külső tulajdonságok igazak. Szóval itt átlag testalkatra, esetleg kevésbé figyelemfelkeltő külsőre ne számíts, kedves olvasó. Itt minden test tökéletes, nem probléma, hogy az egyik nem eszik, a másik halott vagy éppen a harmadik drogfüggő. Igen, George a drogokba és egyéb szenvedélyekbe menekül testvére halála után, ami a szüleinek fel sem tűnik. Bár minden héten együtt vacsoráznak és nagyon közel állnak egymáshoz. Nem, egyikük sem veszi észre a furcsa viselkedést, a szem alatti karikákat vagy az elvonási tünetek hatásait. Ezekkel mind csak az a baj, hogy az egész nem életszerű. Az író hiteltelennek tűnt a szememben, s ez által a karakterek is. Kidolgozatlanok, egysíkúak és felszínesek. 

Nem is beszélve arról, hogy ez a szerelmi háromszög mennyire beteges. Charlotte és Ike lelki társakként vannak bemutatva, viszont én nem láttam ezt a szoros kapcsot kettejük között. Inkább a testiség utáni vágy dominál. Ike minden alkalommal megbámulja Charlotte melleit, és mindent megadna azért, hogy újra az élők sorába kerüljön, hogy megérinthesse a lányt. És, hogy miért beteges? George és Charlotte nem egyszer igencsak intim helyzetbe kerülnek: veszekednek, verekednek, csókolóznak, meztelenül fürdőznek, és mindezt Ike végignézi. Őőő, ez mióta romantikus vagy drámai? Én békében vagyok a szerelmi háromszögekkel, de ezt végtelenül irritálónak találtam, és kényelmetlenül éreztem magam olvasás közben.

B. N. Toler - a Lélekvesztők írónője

A másik hatalmas problémám a regénnyel az, hogy a cselekmény túl egyszerű és kiszámítható, a fülszöveg pedig mindent elárul. Itt van Ike és George, az egyik halott a másik nem. Vajon ki mellett fog lehorgonyozni a lány? Mármint, ez még csak nem is kérdés, nem? Milyen más opció valósulhatott volna meg? Charlotte megöli magát és így szellemként boldogan „élhet” Ike-kal? Szóval ezzel csak arra akarok kilyukadni, hogy semmilyen meglepetést nem tartogatott ez a történet. Bonyodalomban és fordulatban sem dúskál a sztori, konkrétan az első öt oldalban már előre lehet sejteni, hogy Charlotte miféle bajba fog kerülni. s p o i l e r Charlotte éppen egy rászoruló lélek holttestéhez autózik, hogy meggyőződjön róla, valóban ott gyilkolták meg a lányt, aki azt szeretné, hogy a rendőrség nyomozásba kezdjen a gyilkosa ellen. Charlotte tehát az éjszaka közepén felkeresi a holttestet egy zseblámpával a kezében, amit azonban véletlen elejt. Nem találja, szóval elhajt, és névtelen bejelentést tesz a rendőrségnek. Egy az egyben magára terelte a gyanút. Aha, ügyes kislány. s p o i l e r Ezek alapján nekem az volt a benyomásom, hogy az írónő nem dolgozta ki alaposan a cselekményt, ami logikátlansághoz vezetett. (Nem értem, minek kellett a helyszínre mennie, elég lett volna megírnia a névtelen bejelentést.) Persze az is elképzelhető, hogy ez csak nekem volt feltűnő és csak az én szememet szúrta.

Nem tagadom, voltak a könyvben szép gondolatok, de legtöbbször inkább erőltetettnek éreztem a szöveget. Túl sok volt a lírai megfogalmazás, ami viszont nem érte el a várt hatást, legalább is nálam. Voltak oda nem illő megszólalások, amik életszerűtlenné tették a dialógusokat is. Szóval egy szó, mint száz: nem nyerte el a tetszésemet a Lélekvesztők, és nem is ajánlanám olvasásra, mert szerintem vajmi kevés eredetiség szorult a könyvbe. Persze lehetséges, hogy csak én nem fedeztem fel az értékét, nem tudom... Az viszont biztos, hogy szívesen fogadnám az egyetértő vagy éppen ellentétes véleményeket. Te mit gondolsz a regényről?