Top 5 Szerda - # 4 Nem tetsző könyvek, melyekről mégis imádunk beszélni

Sziasztok Blogolók/Látogatók!

Nem szeretném sokáig húzni a szót, ezért csak annyit mondanék elöljáróban, hogy most kicsit hosszabban kifejtettem a véleményemet az alábbi könyvekkel kapcsolatban. Az e heti téma úgyis arról szól, hogy gyűjtsük össze azokat a könyveket, amiket ugyan annyira nem kedveltünk, mégis hosszasan tudnánk beszélni róla. Nos, az biztos, hogy kicsit jobban is belemerültem a kelleténél, de nekem nagyon jól esett kiírni magamból ezeket a gondolatokat. Annyit még hozzátennék, hogy műfajt és írókat tekintve nem voltam túl változatos, ezt nézzétek el nekem.

🗓 Fogadjátok szeretettel az én topötszerda listámat. 🗓

.....................................................................................................................................................................

Sarah Pinborough - Ne higgy a szemének!

Nagy reményekkel ugrottam neki ennek a könyvnek. Egyrészt, mert ritkán olvasok thrillert vagy krimit, másrészt, mert oltári nagy hype övezi a történet végét illetően. Szóval, nem csoda, hogy elég nagy elvárásaim voltak a regénnyel szemben. Érdekes volt két szemszögből szemlélni az eseményeket. Bevallom, az elején sikerült megtévesztenie, de aztán egyértelművé váltak a történések, és a legtöbb miértre is választ kaptunk. Aztán jött a befejezés, az a nagy leleplezés, amitől leesik az állad. Én meg csak így meredtem magam elé, hogy ennek mégis mi értelme volt. Persze megdöbbentő, igen, teljes mértékben kiszámíthatatlan, igen, de ez a befejezés szerintem szörnyen elbagatelizálta az egész sztorit. Mikor befejeztem a könyvet, nem fakadtam ki, hogy “wow, tényleg, mekkora csavar, miért nem vettem észre”, mert semmi jelét nem adta az író ennek a végkifejletnek a regény folyamán. Imádom az olyan fordulatokat, amitől teljesen új értelmet nyer az egész történet, akkor, ha valóban végig ott rejlik a csattanó lehetősége a sorok között, csak nem veszem észre. Sajnos a Ne higgy a szemének! számomra nem ez a kategória. 

Colleen Hoover - Ugly Love

CoHo regényei úgy tűnik elég szélsőségesek számomra, mivel vagy kedvenccé (Confess, It Ends with Us) vagy inkább az ellenségeimmé válnak. A Ugly Love esetében az utóbbi valósult meg. Ez a romantikusnak mondott regény elképesztően kiábrándító volt számomra. Egyetlen erénye, hogy nagyon olvastatja magát, köszönhetően a gördülékeny nyelvezetnek, amivel Colleen Hoover minden regényében elő tud rukkolni. A könyv nagy részében Tate és Miles kapcsolata csupán testi alapokra épül. Számtalanszor láttuk már a barátok extrákkal típusú találkozásokat, azonban itt még csak barátságról sem beszélhetünk. Miles még csak egy kedves mondatot sem ereszt ki magából, ennek ellenére Tate rajong a fiúért (why tho), aki viszont kizárólag szexre használja a lányt. Miles a szörnyű múltjára hivatkozva folyamatos érzelmi szorongásban tartja a lányt (why tho), mintha ettől teljesen elfogadható lenne mások megalázása. Szerintem márpedig nem az! Tate sem teljesen épelméjű karakter, azt meg kell hagyni. Elkeserítő volt egy olyan női karakter fejében lenni, aki vágyakozik valaki iránt, de nem meri kifejezni az érzelmeit, mert tudja, hogy a férfi akkor eltaszítaná magától. “Legalább ennyire kellek” alapon elnyomja az érzelmeit, és folyamatosan aláveti magát a férfi szabályainak (why tho). Szerintem ezzel eléggé félrecsúszott az írónő, mert ez minden, csak nem romantikus regény. Sajnos ez nekem nagyon nem jött be. 

Colleen Hoover - November 9

Jöjjön most egy újabb CoHo regény, ami nem más, mint a November 9. Egész jól indult a kapcsolatunk a könyvvel, de a háromnegyedénél aztán teljesen elbukott a dolog. Elsőre nagyon megkapó az alapsztori, bár kissé One Day beütése volt. Ha ennyinél megállt volna az író, sokkal kellemesebb élményt nyújtott volna ez a könyv. De nem, Colleen Hoovernek ennyi nem volt elég. Komolyan mondom, ebből a regényből legalább még két önálló könyvet meg lehetne írni (ha nem többet), annyi minden van belezsúfolva. A vége felé száznyolcvan fokos fordulatot vesz az egész történet, jönnek a gyanút keltő sorok, a múltra visszautaló jelek. Mondanám, hogy meghökkentő a végkifejlet, de én már semmin sem lepődtem meg. Még az utolsó öt-tíz oldalban is tudta fokozni a drámát az író, de semmit nem ért el vele. Túldrámázta az egész könyvet. A két főszereplő gondolkodásmódjával sem szimpatizáltam mindig, mert úgy éreztem, hogy indokolatlanul cselekednek és gátolják saját boldogságukat. Sajnos rossz szájízzel zártam be a könyvet, és csak három szó maradt meg az egész regényből. Túl. Sok. Dráma.

 Tammara Webber - Törékeny

Emlékszem, hogy anno az Easy teljesen belopta magát a szívembe. Eltelt egy kis idő, mire a második részt a kezembe vettem. Arra is emlékszem, hogy olvasás közben folyamatosan mondtam a magamét Ellának, mert muszáj volt kiadnom a feszültséget magamból. Ez a regény rendesen meghintáztatott. Egyszer lent, egyszer fent. Mivel a történet két idősíkon fut, Landon jelenébe és múltjába is betekintést nyerhetünk. Mikor a fiú előéletéről olvastam, imádtam a könyvet. Üdítő volt egy olyan kamasz fiút megismerni, aki az élet minden területén harcot vív: küzd a gyásszal, amit édesanyja elvesztése okozott; szembe kell néznie kotrásaival, az iskolai beilleszkedéssel és saját magával is. Mindezt egy tizenéves fiú lelki szemein keresztül látni számomra elképesztő élmény volt. Na, és akkor jöttek a jelenben játszódó részek – ez volt a hintázás mélypontja. Elfogyott a lendület, kifogyott az üzemanyag, vagy én nem tudom, de az a dögunalmat, amit én kaptam a jelen fejezetinél, az szörnyű. Semmi másról nem szól Landon jelene csak a vágyakozásról és Jacqueline felmagasztalásáról. Ezek a részek teljesen feleslegesek, mivel semmit nem tesznek hozzá a történethez. Ami nem baj, mert nem is az volt a kötet célja, hanem az, hogy bemutassa a fiút és az ő nézőpontját. Az egészben az idegesít, hogy egy kiemelkedő élettörténetet teljesen „elromantizált” az író, a szó negatív értelmében.

Tammara Webber - Édesem

Mivel imádom a barátságból-szerelem történeteket, fejest ugrottam A szív körvonalai harmadik részébe. A Breakable-ben már megismerkedtünk Boyce-szal, Landon legjobb barátjával, akit már abban a részben megkedveltem. Tetszett a két fiú közti igazi barátság, amit teljesen valósághűen ábrázolt az írónő. Landon és Boyce eleinte rendesen szívták egymás vérét, aztán ellenségekből haverokká, végül pedig barátokká váltak. Pearl karaktere is fel-felcsillant a második kötetben, ezzel éreztette az író, hogy lesz még neki jelentősebb szerepe. Pearl a tipikus jó tanuló, ambiciózus jókislány, aki teljes ellentétje a kemény és zűrös Boyce-nak. Ugyan nem vagyok rá büszke, de még mindig felcsillan a szemem az „ellentétek vonzzák egymást” típusú romantikákra, már, ha jól vannak ábrázolva. A Sweet viszont ezt nem mondhatja el magáról, legalább is szerintem. Elveszett Boyce-ból az a nagyszájú vagányság, és átment pincsikutyába. Mert kiskora óta szerelmes a lányba. Mert hétévesen teljesen normális szenvedélyről és tomboló érzelmekről beszélni. Éppen ettől túl sok volt a nyálcsurgatás és kevés a valódi kötődés a két karakter között. Less telling, more showing. Kevesebb leírás, több szemléltetés – ekkor hiteles egy regény számomra. 

molyolók, top-ötök moly zóna 

eredeti kiírás goodreads

Ha olvastátok a fenti könyvek bármelyikét, és egyezik a véleményetek vagy éppen teljesen más, osszátok meg velem, érdekelne, mit gondoltok róluk.
Vagy írjátok meg, melyek azok a könyvek, amik nem igazán tetszettek, de mégis órákig tudnátok beszélni róla. Jöhet bármi! :)

❤ Köszönöm, hogy elolvastad ezt a bejegyzést! Jövőhéten ugyanitt, ugyanekkor. ❤

  

Steph Pfeiffer