Lisa Genova - Megmaradt ​Alice-nek

Lisa Genova

Megmaradt Alice-nek

Fülszöveg A háromgyerekes, boldog házasságban élő harvardi professzorasszony, Alice a karrierje csúcsán van, amikor azt veszi észre, hogy egyre feledékenyebb. Az idő haladtával gondolatai is összekuszálódnak, memóriája egyre gyakrabban hagyja cserben. A diagnózis: Alzheimer-kór, korai stádiumban. A függetlenségére mindig büszke Alice összeszorított foggal igyekszik ugyanúgy élni az életét, mint korábban, és csak a jelennel foglalkozni, de a betegség lassan úrrá lesz rajta. Helyenként szívszorító, néhol felemelő, ugyanakkor ijesztő történet arról, milyen az, amikor valaki szó szerint elveszíti az eszét.

Véleményem

A Megmaradt Alice-nek című regényt egy kedves könyvmoly ajánlotta nekem (ezer köszönet érte, Katie 💙). Ez a regény már nem egy mai darab, 2012-ben jelenttette meg a Könyvmolyképző kiadó, ám a moly.hu-n látott kimagasló eredményei miatt már régebben felfigyeltem rá. A Könyvmolykiadó neve garanciát szokott jelenteni az általa kiadott könyvekre, ezért bátran vetettem bele magamat a regény soraiba. Bár a Könyvmoly által ígért minőség már több ízben sérült a szememben, szerencsére még így is rengeteg kincs bújik meg a kiadó háza táján. No, de haladjunk tovább, úgy sincs szüksége a könyvmolyképzőnek a reklámomra, vagy mégis? Nem hinném!

Jelen kötetünk, a Megmaradt Alice-nek drámája egy betegség. Már olvastam elhízásról, önértékelési zavarokról, depresszióról és szorongásról mostanság. Úgy látszik, ez egy ilyen időszak nekem… Ezúttal az Alzheimer-kórról olvashattam a regény keretei között. A történetben megismerkedhetünk Alice-szel, Alice férjével és három gyermekével. A család kívülről tökéletesnek tűnik. Alice egy sikeres egyetemi professzor(nő?), férjével egyetemben, akik nem kisebb egyetemen, mint a Harvardon oktatnak. Gyermekeik boldog életet élnek, a család élete felhőtlennek mondható mindaddig, amíg a kór fel nem üti a fejét, és kisebb szimptómák képében bele nem kúszik a cselekménybe. Alice kezdi elveszíteni kiemelkedő memóriáját, elfelejt egyes találkozókat, majd elvesztve tájékozódási képességét döbbenten bóklászik a városban, keresve a hazafelé vezető utat.

Nem saját szerkesztés

Eleinte Alice a klimaxra gyanakszik, ami indokolt lenne az ő korában, ám a vizsgálatok sora mást diagnosztizál a nőnél. Ekkor érünk el a fordulóponthoz: kiderül, hogy főszereplőnk Alzheimer-kóros. Bang-bang! Headshot! Ez a történet rávilágít arra, milyen hatással lehet ez a betegség az emberre, és a hozzátartozókra egyaránt. Alice-nek nem csak egyszerűen az egyre elhatalmasodó betegséggel kell szembenéznie, hanem a szeretteinek okozott fájdalommal, férjének visszás viszonyulásával a szituációhoz és önmagának elvesztésével. Az ember akarva-akaratlanul elgondolkodik a regény olvasása közben bizonyos kérdéseken. Hogyan viszonyulnék az identitásom teljes elvesztéséhez? Szeretnék-e akkora terhet róni a szeretteimre, mint amekkora terhet az ápolásom fog jelenteni rövid időn belül? Készen állok kiszállni a saját életemből, elfelejteni a szeretteimet? Nagyon kemény kérdések kavarognak a háttérben, és ezek a kételyek azok, amik igazán fojtogatóak. Képtelenség ezt a könyvet végigolvasni elakadó lélegzet vagy pár elmorzsolt könnycsepp nélkül.

Az emberek mindig is hadilábon álltak a búcsúval és az elmúlással. Ez a regény éppen ezt a kényelmetlen érzést használja fel arra, hogy hasson az olvasójára. Alice-szel megélhetjük mindezeket, miközben érzékletes leírást kapunk a betegség tüneteiről, lefolyásáról. A történet elején Alice még egy rendkívül intelligens nő, aki tele van gondolatokkal, a memóriája maximumra van töltve adatokkal. Ebből az állapotból indul utazásunk vele. Ám az út, amin lépkedünk, a kétségbeejtő sötétségbe vezet. Alice memóriája egyre rövidebb idő alatt törlődik, és nekünk ezt végig kell néznünk sokkos állapotunkban a fotelhez bilincselve.

Nem szeretnék senkit sem áltatni, ez a regény nem igazán a karakterekről vagy a cselekményről szól. Nincsenek izgalmas fordulatok, díszes bálok, szerelmi vallomások. Itt csak mi vagyunk, a betegség, Alice és a könnyek. A történet érzelmi világa gazdag volt, de főként a szomorúság és a kétségbeesettség vonalán mozogtunk, így kissé egysíkúnak tűnt az Írónő által használt érzelmi skála. Nem tudtam feloldódni egy-egy megnyugtató párbeszédben – amire szükségem lett volna –, Alice férje megnehezítette a betegség feldolgozását távolságtartó reakciójával… Természetesen megértem Alice férjét, örülök, hogy az Írónő bemutatta nekünk milyen hatással lehet egy minket érintő betegség a szeretteinkre. Viszont hiányoltam a napsugarat, amibe kapaszkodhattam volna a nagy sötétségben. Elnyelt Alice nyomora, és rács mögött tartott addig, amíg a regény végére nem értem. Ettől függetlenül csodás élményként könyveltem el a „Megmaradt Alice-nek” című regényt.

Mindent összevetve megérte elolvasni ezt a regényt, mert sokat megtudhattam belőle az Alzheimer-kórról. Szerettem Alice fejében lenni és szerettem az írónő stílusát is. Meglehet, nem ez lesz az utolsó regény, amit olvasok tőle! Lisa Genova tökéletes képet adott a betegségről, olyan élethelyzeteket tárt elénk, amiken keresztül mi is át tudtuk élni Alice tragédiáját. Úgy gondolom, kötelező lenne nektek is elolvasni ezt a regényt, hogyha nem ódzkodtok a „túl szomorú” történetektől, mert ez kétségkívül egy közülük. Vegyétek meg ezt a könyvet, és legyetek Alzheimer-kórosok pár napig, hogy rájöjjetek mi az, amit nap, mint nap értékelnetek kellene az életetekben annak ellenére, hogy a legtöbb dolog természetesnek hat. 💙

Ella Fisher